NYÁRI LÉLEKZETEK

 

Péter Erika

 Nem lehet a napfényt karanténba zárni

 

Félelem fátyla vetül a világra

s bizonytalanságot teremt. 

Nincs oly vastag kelme,

amely eltakarná

a drámai jelent.

 

Takaréklángon élek,

szokom a bezártság

gyötrő napjait s imádkozom,

hátha van egy isten, aki egybeszövi

zilált pszichénk foszló szálait,

 

mert tudom, hogy a napfényt

nem lehet karanténba zárni,

ablakomból érzem

aranypolip-karja melegét,

és a kitárt erkélyajtón

tavaszillattal telítve  

utat tör a simogató szél.    

 

Péter Erika

Reménysugár

 

A fény a fák között vidult,

majd a platánágra hullt

s a lecsorgó nap-patak

odacsalt egy madarat.

 

Zöldike vagy cinke volt?

Nem látszott csak szürke folt,

s szemközt a fal tetején

felcsillámlott a remény.

 

 

Péter Erika

 Kísértés

 

A mozdonyszív lassít,

majd sebesen dobog,

 

a fülkékben poggyásszá vált

utasok bóbiskolnak

az ablakon bevillanó fényben,

 

csak én virrasztok ébren:

nézem a vészféket, 

de nem érem el,

meghúznám,

hogy megállítsam,

mint az életem,

 

zökkenne a vonat,

s én rohannék messze,

eltűnnék

a pipacsoktól

fénylő végtelenbe

 

 

Péter Erika

Suhanás

 

Mint régi nyarak

fái közt a szél,  

úgy suhan az élet

 

a táj rajzasztalán

zöldek, sárgák, kékek

vakui villannak

 

és mi visszahívjuk

a pillanatok

édes virágillatát

 

 Péter Erika

A nyár kemencéje

 

Hőségtől forrnak
a perzselő falak 

és a fák SOS-t kiáltanak.

A nap bőrünkbe préseli magát.

 
A cellofán-mennybolt
hamuszürke lett.


Ereinkben feszült

várakozás lüktet.


Hirtelen felzendül
az ég zenekara;

villámvonói
capriccio-t játszanak

majd ökölként sújtanak

a föld mellkasára.

 

 

Péter Erika

Sziklák alatt

Tenger, úgy szeretlek…

 

Kavicsokba vésném,

tűzhomokba lépném

minden csepp oldatod,

úgy hallgatnám széldobod

amint szikláidon

őrjöng, zenél, zokog.

Valamennyi tajték

gyöngykönnyeket hullna,

csacsogó kavicsom

lábadhoz gurulna,

kövek réseiből

fényed előlépne

s csigakripta-sziklám

lélegezne végre.

 

De most kő s part párbajozik,

szikla alatt árny napozik,

a víz süket fület csönget,

s a szél harangtornyot dönget.

A napnak is vége szakad,

testem helyén nyom sem marad,

vermem vihar ostorozza,

talpam helyét széjjelmossa.

 

Péter Erika

Prognózis

 

szárnyalni készülök

 

csomagolom az időt;

sárgult pólyát,

molyrágta ruhákat,

karácsonyt és anyák napját,

s üszökké hűlt vágyat,

 

poggyászomba rejtem

az öröklött csendet,

belém fojtom 

félbehagyott verseimnek

megíratlan szavait

s kiirtom magamból

a harag méreggyökerét;

 

így megyek eléd

vétlen,

útra készen.

 

*

 

este, mint halász a tengert,

ujjaimmal megérintem az eget,

s félig kulcsolt öklöm

látcsövén 

kutatok fényeket

 

hallgatózom:

a vízzúgás felnyög,

időgépként

ismétlődik hangja,

majd lélegzete lassul,

már azt hiszed,

csönddé válik

 

de rádöbbensz,

hogy minden

hullám mögött

tolakszik

egy nyughatatlan másik

 

*

 

Karomban katéter,

vénáim lila kígyóként

tekeregnek,

alászállok életemnek

rejtett zugaiba

 

érthetetlen,

tompa hang beszél

 

a világ szertefoszlik,

azután visszatér

 

*

 

tenyeremben széttört

csillagokat tartok

 

ki idő előtt lezuhantál,

te is itt vagy,

s én puzzle-ként

illesztgetném össze

arcodat

 

*

 

ezelőtt

szárny nélkül röpködtem

 

ma összezárom magamat

magammal, hogy

ezután mindig

önmagam legyek

 

 

Péter Erika

A tenger könnyű csókja

 

Egymásba fonódtunk,

mint hullámzó árnyak,

testem körbefogtad,

öleltél s azt kérted

orvososat játsszak;

 

úgy tanultuk egymást,

mint gyermekek

az anatómiát,

megtaláltál rajtam

minden kis hibát,

feltártad testemnek

kalandvágyó kincseit,

orrod karcsú obeliszkként

közelgett felém,

villám villódzott

vad ágyékomon,

hangod triolázott,

ajkad parázs harapást

tetovált bizsergő bőrömbe,

 

majd a sötét mögül

kikandikált a fény,

homokszemként fröccsent

hunyorgó szemembe

és már sajgott a csók,

 

a szél viharba sodort,

messzi-sivatagba,

piramisok tetejére,

hogy együtt nyüszítsük:

itt a világ vége!

 

Péter Erika

másodvirágzás

 

esőért sóhajt a délután

akácok haldokolnak

­– másodvirágzásuk

öncsalás csupán –

így lobbanunk el

mi is mind a ketten;

nem érlel, csak

aszállyal sújt a nyár,

árnyékká olvad

a fény is lassan bennem,

de szárnyalok talán még

didergő katicabogár

Péter Erika

Ha nem lennél

 

Ki mondaná ki

az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?

*

Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel

és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka

ha nem lennél,
belefulladnék magamba.

 

 Itt hallható:

https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ

  (Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )