LÉLEKZETEK

 

Péter Erika

Dérnász

 

Vacogva ért földet a tűsarkú hajnal,
didergő bokrokra palástot adott.
Hófehér nászruhát öltöttek a fűzfák,
s a ledér kerítés új ruhát kapott.

 

Meztelen szűztestét eltakarta a dér,
selyemcipőjére rozsdás vér fagyott.
Szép csipkés uszályát szélleányok húzták,
s jégvirágot szórtak ittas csillagok.

 

 

Péter Erika

  Téli szösszenetek


Vad szél 

ébreszt,
föld s eső zokog,

s a tollavesztett
gólyafészkek
gleccser-hidegében
magány kuporog.


*

 

A tél

mint utazó árus,
magával hurcolja
összes abroszát
s fehér brokáttakarókat
tereget a földre


*
A szél
sáljával fojtogat
és mint erejét 

fitogtató farkas
jégcsap-fogaival
belemar a tájba.

 

 Péter Erika

Fagyhalál

Megjött a tél
s az ég zsúpfedelét
ellepték a varjak.
A fák zúzmaraköpenyt
kaptak s fehér paplan
terült le a földre

és tavasszal
nem emlékszik senki,
hogy megfagytál
február pokróca alatt.

 

 

Péter Erika

Madárijesztő magány

 

Hógyöngy száll
a télkoronás fákról,
az elhagyott kertet
belepte a dér,
seregélyek, varjak
menekülnek tőlem,
rémisztő magányom
kísértetfehér,

 

lemetszett ágként fáj,
sínylődik a lelkem,
harsány színeimet
kiszívta a nap,
játékszere lettem
fagynak, szélviharnak
s nem lóg rajtam csupán
pár fakó szalag.

 

Hol vannak a lopva
csipegetett csókok?
Az utolsó veréb is
régen elhagyott,
testem olykor
varjúhangra rebben;
a téli táj profán
rongyszobra vagyok.

 

Péter Erika
Elszöktek a hintalovak


Örökké ugyanúgy,
tízpercenként körbe,
– műanyagpatáink
nem érnek betont –
szédülni kívánók
kígyólánca görbe
s a pénztárnál senki
nem kapott zsetont.

 

Kik rajtunk lovagoltak,
örökre elhagytak,
idegenek jönnek
– lépésük itt kong –
aranyozott tükrök
hullámvasutaznak
s mi keringünk
míg csak felharsan a gong.

De hiába ügetünk,
körözünk a hintán,
egymás között semmit
nem csökken a táv,
visszaszökünk újra
a döcögős földre
s kordon mögül nézzük
milyen a világ.

 Kelebi Kiss István grafikája