LÉLEKZETEK
Péter Erika
A nyár ölén
Jöjj közel, hogy elmeséljem
az Éden messze van,de egyszer egy percre
nem volt távol tőlünk…
Gondolj a búzaszálra,
mi csiklandozta bőrünk,
gondolj a mezőre,
ahol ránk dőlt a szél,
s mi kalásszá nőttünk,
ahogy hengergőztünk
a nyár ölén.
Péter Erika
Ha nem lennél
Ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?
*
Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka
ha nem lennél,
belefulladnék magamba.
Péter Erika
Fájdalomfészek
Testem öreg,
nehéz a vállam,
a Föld halad
köríve áramában,
állok a sokmilliárd
éve született hegyen
s fojtogat
a jövőtől való félelem:
aggódom, hogy holnap
kiéghet a Nap,
kihűl bolygónk,
vagy tán túlmelegszik
és a kert torkából
magasba röppenő madárdalt
nem hallja meg senki.
Péter Erika
Tavasz
Földieper édes íze
olvadt szét a számban
s váratlanul kinyílt
bennem a tavasz
a pisztrángoktól
hemzsegő patakba
felhők mártogatták
fodraikat
és a horizontot
királyi pompával
pásztázta a Nap
lelkem szelíd
érzékiség járta át;
sóvárgás,
mely azóta kínoz.
Péter Erika
A tavasz feltámadása
Ma összeborulnak
a szerelmes nyárfák
és szende fűzfaágak
próbálnak új pártát,
nászra készülődnek
a megkócolt bokrok,
szél küld szoknyájukra
csipkefodrot,
az örökzöld fenyő
bölcsőt ringatni kész;
ágait kinyújtja akár egy anyakéz.
Péter Erika
Főnixmadár
A hatalmas fennsíkon
fellobbant egy fészek
s a szép főnixmadár
benne égett.
A fény tűznyelvétől
tolla lángra gyulladt,
de ahányszor meghal,
létrehoz egy újat.
Lelke felszabadult,
erővel vértezett,
étke a fű, a tűz
s lángból szül életet.
Múltja romjaiból
bíborfénnyel éled,
és amikor felszáll
– feltámad egy lélek.