ÁPRILISI LÉLEKZETEK

 

Péter Erika

Fény az ujjaim között

 

Tenyeremben tartom
a hunyorgó tájat,
ujjaim közt zuhatagként
átfolyik a Nap.
Lehajlok egy fűszál
zöld ajkához
s megcsókolom a tavaszt.

 

Boldog vagyok. A múlt
fullánkját sem érzem,
dús, eleven illat leng körül,
s ereimbe adrenalint pumpál.
Szívem kihagy egy-egy ütemet.

 

Elmélázom.
Nem tudom, hány óra.
A virágoktól kérdem
mennyi az idő.
Nem felelnek.

 

A fény s a szó kicsorog
ujjaim közül, és csupán
a csend zsong bennem,
mint a szertefoszló
harangszó után.

Péter Erika

Tavasz nyitány

 

Letörött a fagy kék körme,

a fény meleget hint a földre.

Tavaszodik, olvad a zagyva kotyvalék,

tócsatavacskákban csónakázik a jég.

 

Megitta a jeget a nap,

időn, s időkön túl vártalak.

Lüktető arcodra hó hullott, lenyaltam,

vacogott a vérem, borzongni akartam.

 

S fellobbant a szerelmi láng,

hajad havába font glóriád

úgy ragyog, mint gyémánt, kecses kandeláber,

forrong, mint az arany tavaszéji kráter.

 

Pattognak a tavasz-szavak,

patak kövébe gally akad,

szembeszaladnak a szerelmes nyárfák,

a szűz fűzágak próbálják a pártát.

 

 Nászra készülődnek a megkócolt bokrok,

szél küld szoknyájukra friss fuvallat-fodrot.

Az örökzöld fenyő bölcsőt ringatni kész;

ágait kinyújtja, mint az anyai kéz.

 

 

Péter Erika

Elfojtott mondatok

 

Mondd, mondd,
mi lesz velünk,
ha rögeszméinkbe
süppedünk,
elnézünk egymás mellett,
és a szó bennünk ragad.

 

Látom, vállam fölött
bámulod a fákat,
az idei tavasz
nem vitte fel lázad,

 

ha téged faggatlak,
talán őt kérdezem,
nem találom magam
rongyos térképemen,

 

hámlanak a szavak,
mik fontosnak tűntek,
híg emlékezetünk
összemosta őket,

 

olyanokká váltak,
mint kiürült szoba,
igék, amelyeket
nem mondtunk ki soha,

 

mi lesz velünk mondd,
ha kilátszik a részlet,
vagy végleg eltakarja
egy folt az egészet?

 


Péter Erika

Tavaszi duett

 

Tavasz ölel kettőnket lágyan
a csipkemintás fák alatt.
Nemet mondtunk egyben-másban,
de kezem kezedben maradt.

 

Viszlek magammal rügyről rügyre
varázsra várni, kerten át,
félelmünk magunk alá gyűrve
szólni – Ne félj, nincs vége már! –

 

Bölcsőket ringató szélanya
maggal tűzdeli a tájat,
halljuk zeng a tücsök dala,
s a halálunk leheletnyit várhat.

 

És ha egyszer elszakad az élet,
s tél kocog az ősz után,
fogd kezem, hogy úgy ragyogjak,
mint egykor a  nász után.

 

 

Péter Erika

A természet menyasszonya

 

Bimbót bontottál, 

mint barackfavirág,
kabátomba rejtlek, 

hogy meg ne fázz.
Csupa láz az arcod, 

föléd fonom testem.
Virágpaplan borít 

minden tavasz-esten.

*
Almát eszünk, eldobjuk a magvakat,
a földben évek múltán almafa fakad,
ágaira felmásznak a gyerekek,
s árnyékába bújnak majd szerelmesek.

 

 

Péter Erika

 Virágvasárnap

 

Nem zajongott körmenet,

ám láttam, hogy közeledsz,

s virágokból szőnyeget

rajzoltam köréd.

 

Nem szálltam fel szamárhátra,

nem imádlak hozsannázva,

mégis aranypálmaágat

szentelek neked 

 

 

Péter Erika

Ha nem lennél

 

Ki mondaná ki

az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?

*

Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel

és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka

ha nem lennél,
belefulladnék magamba.

 

 Itt hallható:

https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ

  (Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )