TÉLI  LÉLEKZETEK

 A Kopogtató versemet Csórics Balázs adja elő.

 Katt. a linkre!

www.youtube.com/watch?fbclid=IwAR3x2rbK5WVv1eGzVMZXVC0OHFr7F1grR1d59R_gTViQQr8hwhUMgzP3Ve0&v=Csa161lJLf8&feature=youtu.be

 

 

Péter Erika

Szív a fogason

 

A tető alatti padlásszobában,

szunnyadó hotelben

reggelire vártam.

A kitakarózott pirítós kenyér

rég kihűlt.

Tükörtojásom tenyerén

két harapás között

megdermedt a szó.

 

Néztem a csapot a mosdó fölött

s egy szívet,

mely szomorúan lógott a fogason

karácsony után, magányosan,

méltatlanságba merülve.

 

Azóta játszom a gondolattal,

hogy megírom:

egyszer leveszem a fölakasztott

szívet, s futok vele eléd,

 a tavasz felé, hol bizsereg két fűszál, 

kacagnak a madarak,

s a tető alatti padlásszobában

fekete gyászcsempék

nem nyelik el vágyam

tavaszért könyörgő

háztetők fölött.

 

Péter Erika

 téli szösszenetek

 

 

vad szél ébreszt,

föld s eső zokog

 

az ég zsúpfedelét

ellepték a varjak

s a tollavesztett

gólyafészkek

gleccser-hidegében

magány kuporog.

 

*

 

a tél

mint utazó árus,

magával hurcolja

összes abroszát

s fehér brokáttakarókat

tereget a földre

 

*

 

a szél

sáljával fojtogat

s mint erejét fitogtató farkas

jégcsap-fogaival

belemar a tájba

 

 

Péter Erika

Gyertyafénynél

 

Amikor

az emlékezet

pincéjéből érkezem,

könny nélkül zokogok.

 

Sírásom

rosszul hangolt zongora,

mely széttépi az éjszakát

s felriaszt téged is.

Nyugtalan gyertyaláng

játszik arcodon.

 

Átkarolsz.

 

Elringat bennünket

a jázminolaj-illat.

 

Péter Erika

 

Péter Erika 

Útra készen

 

Csomagolom az időt:

sárgult pólyát,

molyrágta ruhákat,

karácsonyt és anyák napját

s üszökké hűlt vágyat,

 

poggyászomba rejtem

a súlytalan csendet,

belém fojtom 

félbehagyott verseimnek

megíratlan szavait,

kiirtom magamból

a harag mérges gyökerét;

 

úgy megyek eléd

vétlen, útra készen.

 

 Péter Erika

Elhalkul az alkonyat

 

Elektromos teliholdak

csüngnek csüggedt csúcsokon,

fáradt fények kóborolnak

vézna villanyhúrokon.

 

Autólámpák ingó csíkja

vakítja  a tömeget,

négy kerék szurokba írja

a nyomtatott szöveget.

 

Tompa, köddel teli szférák

alatt a nap elköszön,

árnyban sétáló hetérák

szemén rozsdáll a közöny.

 

Szél lendíti föl a légbe

a kék hullámhangokat,

közeleg az esti béke.

– Elhalkul az alkonyat.

 

 

Péter Erika

Madárijesztő magány

 

Hógyöngy száll

a télkoronás fákról,

az elhagyott kertet

belepte a dér,

seregélyek, varjak 

menekülnek tőlem,

rémisztő magányom

kísértetfehér,

 

lemetszett ágként fáj,

sínylődik a lelkem,

harsány színeimet

kiszívta a Nap,

játékszere lettem

fagynak, szélviharnak

s nem lóg rajtam csupán

pár fakó szalag.

 

Hol vannak a lopva

csipegetett csókok?

Az utolsó veréb is

régen elhagyott,

testem olykor

varjúhangra rebben;

a téli táj profán

rongyszobra vagyok.

 

Péter Erika

Haldokló gyertyák

Szunnyad a csönd,
de lépteimtől felriad.
Az éjszakai fények
szentjánosbogarak.

 
Olvadozó gyertyák.
Gaudi oromdíszei. 
Elmosódott, homályos képek. 
Nem maradt más 
csupán az üresség
és arcomon 
a megfagyott mosoly.

 

Péter Erika

Prognózis

 

szárnyalni készülök

 

csomagolom az időt;

sárgult pólyát,

molyrágta ruhákat,

karácsonyt és anyák napját,

s üszökké hűlt vágyat,

 

poggyászomba rejtem

az öröklött csendet,

belém fojtom 

félbehagyott verseimnek

megíratlan szavait

s kiirtom magamból

a harag méreggyökerét;

 

így megyek eléd

vétlen,

útra készen.

 

*

 

este, mint halász a tengert,

ujjaimmal megérintem az eget,

s félig kulcsolt öklöm

látcsövén 

kutatok fényeket

 

hallgatózom:

a vízzúgás felnyög,

időgépként

ismétlődik hangja,

majd lélegzete lassul,

már azt hiszed,

csönddé válik

 

de rádöbbensz,

hogy minden

hullám mögött

tolakszik

egy nyughatatlan másik

 

*

 

Karomban katéter,

vénáim lila kígyóként

tekeregnek,

alászállok életemnek

rejtett zugaiba

 

érthetetlen,

tompa hang beszél

 

a világ szertefoszlik,

azután visszatér

 

*

 

tenyeremben széttört

csillagokat tartok

 

ki idő előtt lezuhantál,

te is itt vagy,

s én puzzle-ként

illesztgetném össze

arcodat

 

*

 

ezelőtt

szárny nélkül röpködtem

 

ma összezárom magamat

magammal, hogy

ezután mindig

önmagam legyek

 

 

Péter Erika

A múlt foglalatában

 

Mint mikor kar bújik
rég hordott kabátba,

s a kéz nem találja
meg a zsebeket,
vagy idegen házban
riaszt fel az éjjel,
s villanykapcsolóért
matat tenyered,

 

úgy kutatod múltad,
súlyos útitáskád,
– egy poggyásznak
többen rángatjuk fülét –
bezárt boltba járunk,
visszhangos a kamránk,
látásunk tompítja
a kriptasötét,

 

hisz mindenkinek van
egy apró hullaháza,
minden pince rejt
pár csontvázdarabot,
kagylóhéjú múltunk
keretébe zárva

immár saját magam
árvája vagyok.

 

Péter Erika

Ha nem lennél

 

Ki mondaná ki

az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?

*

Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel

és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka

ha nem lennél,
belefulladnék magamba.

 

 Itt hallható:

https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ

  (Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )