TAVASZI LÉLEKZETEK
PÉTER ERIKA
Tavaszi duett
Tavasz ölel kettőnket lágyan
a csipkemintás fák alatt.
Nemet mondtunk egyben-másban,
de kezem kezedben maradt.
Viszlek magammal rügyről rügyre
varázsra várni, kerten át,
félelmünk magunk alá gyűrve
szólni – Ne félj, nincs vége már! –
Bölcsőket ringató szélanya
maggal tűzdeli a tájat,
halljuk zeng a tücsök dala,
a halál leheletnyit várhat.
És ha egyszer elszakad az élet,
s tél kocog az ősz után,
fogd kezem, hogy úgy ragyogjak,
mint egykor a nász után.
tavasz
földieper édes íze
olvadt szét a számban
s váratlanul kinyílt
bennem a tavasz
a pisztrángoktól
hemzsegő patakba
felhők mártogatták
hab-fodraikat
és a horizontot
királyi pompával
pásztázta a nap
lelkem szelíd
érzékiség járta át
sóvárgás
mely azóta is kínoz
PÉTER ERIKA
tavaszi eső
hirtelen elillant a téli hideg
a fák felsóhajtanak
a földből virágszagú meleg árad
szél borzolja a vizet
a fecskék parittya-
kövekként szállnak
csillogó cseppekkel
gyöngyözött a fű
színek táncolnak a levegőben
az ég habzsolja az üde hangokat
a gyermekek felhőtlen futkosnak
a halkan fröccsenő esőben
PÉTER ERIKA
pósteleki tavasz
fénymagot vet a nap
a táj tapétáján
élednek a színek
lepkék flörtölnek
a kastély romjai között
a park ölén
csalétkül a szélnek
már tétova rügyek élnek
s megrészegült békák
brekegnek násznótát
a hullámzástól ráncos tóban
a zsenge fűben
ibolyák lilulnak
– mintha mindig béke lenne –
ki a szerelemnek
ki a napsütésnek
adja át magát
PÉTER ERIKA
fény az ujjaim között
tenyeremben tartom
a hunyorgó tájat
ujjaim közt zuhatagként
átfolyik a nap
lehajlok egy fűszál
zöld ajkához
s megcsókolom a tavaszt
boldog vagyok
a múlt fullánkját sem érzem
dús eleven illat leng körül
ereimbe adrenalint pumpál
szívem egy-egy ütemet kihagy
elmélázom
nem tudom hány óra
a virágoktól kérdem
mennyi az idő
nem felelnek
a fény s a szó kifolyik
ujjaim közül
csupán csend zsong bennem
mint szertefoszló
harangszó után
PÉTER ERIKA
ha vége lesz
mert
vége lesz egyszer
kezdettől tudom
ablaknyi fényeit
a remény kinyitja
nászt ünnepel a természet
ravel madarának
szívdobogását lükteti
a tavasz zöld szemei
mint vízcseppmintás
pávatollak ragyognak
a fák
konfettivel behintett
menyasszonyokként
roskadoznak
édes terhük betakarja
az ágak csipkézetét
orgonavirágok szökőkútjai
hajlanak felénk
megszólal a madarak
halleluja-kórusa
és föld s az ég közé feszítve
feltámad isten mosolya
PÉTER ERIKA
Didergő tavasz
(Ha félek, fázom)
Rózsaszín a reggel,
rózsaszín az alkony,
fagyos hajnal pirkad,
lázas éjszaka.
Hűvös hetek jönnek,
fázik a haza.
Jönnek baljós esték,
sírnak a szemek,
irigyek a napok,
ismeretlenek.
Birkanyájjá válik
az elvakult tömeg.
Rózsaszín a reggel,
rózsaszín az alkony,
fagyos hajnal pirkad,
rideg éjszaka.
Didergő tavaszt hoz
május illata.
PÉTER ERIKA
Kőbe vésve
Mi nem véstük padba
sem fatörzsbe nevünk,
nem áltattuk egymást
örök szerelemmel,
nem köt össze utód,
vérvonal,
de mindkettőnk nevét
egy kőbe írják egyszer,
s összeporladunk majd
ott lenn, boldogan.
A Kopogtató versemet Csórics Balázs adja elő.
Katt. a linkre!
Péter Erika
Ha nem lennél
Ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?
*
Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka
ha nem lennél,
belefulladnék magamba.
Itt hallható:
https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ
(Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )