ŐSZI LÉLEKZETEK
PÉTER ERIKA
madarak vágya az ég után
oda a nyár
harsány vidámsága
anémiás az ég
ködbe fúlnak a napok
a hold lomhán andalog
az éjszaka is néma
az ágakon fájdalom
és a szél motoz
hiába bolygatjuk
nem változik semmi
a madarak elrejtőztek
sosem hallom énekelni őket
kalitkába zárva élnek
s nevetnek
hogy ne kelljen sírniuk
PÉTER ERIKA
temperába mártva
még gyanútlanul
mosolyog a fény
elűzi a hajnal hidegét
de a nap ha süt is
csupán sóhajával fest
ragyogást a tájra
ritkuló ecsetjét
temperába mártja
de melege álarc
arcunkra dob
egy cseppnyi nyarat
néha-néha felvillan a nap
s reményt hint a tájra
Péter Erika
őszre hangolódva
az ősz hangszere
mélyhegedű
fűszálakon húz vonót
dallamára levelek
libbenneks a madarak
kikötőt kereső
vitorláshajók
a szél
nagy léptekkel
vág a hosszú útnak
holnapok magvait
hinti el talán
hunyorog a nap
levelek táncolnak
de estére már
öngyilkos testekként
fúródnak a földbe
szanaszét heverő reménnyel
akárcsak magunk
kik a tél-közelben
magányunkba fúlva
illúziónkkal együtt
meghalunk
PÉTER ERIKA
sötétedés előtt
zöld rolóját
lehúzza a nyár
rövidebbre fonja
zsinórját a nappal
a hajnali dér
csipkebogyót érlel
rozsdaarany fényben
tündöklik a táj
ám amikor meglódul a szél
az emeletes platánokról
zuhatagként ömlenek a levelek
gyötrelmeim veterán
varjakként fölszállnak
és gubbasztanak fészkükben
tavaszig
PÉTER ERIKA
utóíz
az elavult hídról
lekopott a festék
hideg fény térdepel
a nedves avaron
lehorgasztott fejjel
kerülgetjük egymást
merengünk a múlton
a suta szavakon
röpke pillelétünk
csapong
lendül s lehull
falánk ősz falja föl
a fénytestű nyarat
mi zamatos volt
abból csupán fanyar
utóíz marad
PÉTER ERIKA
utolsó napjait tombolta a nyár
az erkélyen álltam, hosszan integettem,
utolsó napjait tombolta a nyár,
fények fuldokoltak ablakommal szemben
– eltúlzott mosollyal néztél vissza rám
az utcában szél fújt, madarak daloltak,
fűzfalomb sem hullt még, nem búsult virág,
visszajövök, ne félj, bátorítva mondtad
– utolsó napjait tombolta a nyár
ám akik szerettek majd’ mind árnyak lettek,
utolsó napjaid súlya, mint homok,
álmoktól megfosztva töltök örök percet
– saját gyermekemnek árvája vagyok
fények fuldokoltak, sínek melegedtek,
vérrel enyhítette szomját a halál,
a hajnal harmata jégszilánkká dermedt
– utolsó napjait tombolta a nyár
PÉTER ERIKA
útkereső
szél-karmolta falak között
ködös hálóját az ősz kiveti
a vak boltok üvegei
csak a sötétséget látják
szürkébb lett a város
hol valaha nap járt
szenny trónol s durvaság
a szellem kiált s talál utat
kacsokkal kapaszkodva
nemcsak gyűlölet sarjad
nő még szeretet
PÉTER ERIKA
Cerberus
Elégedett most a gyűlölet.
Visszajött a pokolbéli eb,
fényesre hegyezte éles karmait.
Cerberus felnevet.
Véreznek a feltépett sebek.
A béke sírba szállt.
A katonák eldobható papírbabák.
Sírnak az anyák.
Cerberus nem irgalmaz.
Rombol, öl és bomlaszt.
A vétleneket három szájjal falja fel.
Napfogyatkozást teremt a szívekben.
PÉTER ERIKA
szívverések
mielőtt meghalok
megrajzolom levetett
gyűrűd bőrödbe
nyomódott emlékhelyét
s széttépve az erény
lepkeszárny-függönyét
magamra tetoválom
a combodon fészkelő
anyajegyeket
s miután lejegyeztem
megíratlan
szerelmes leveleinket
átveszem karórád ütemét
mely a forró zsírba
dobott borsó rémületével
számlálja szívverésemet
PÉTER ERIKA
A Kopogtató versemet Csórics Balázs adja elő.
Katt. a linkre!
Péter Erika
Ha nem lennél
Ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?
*
Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka
ha nem lennél,
belefulladnék magamba.
Itt hallható:
https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ
(Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )