NYÁRI LÉLEKZETEK

Péter Erika

Hozzám illő dallam

  

Szeretem

a várost hol sok éve lakom,
a lakótelepet,

ahol hallhatóvá lett a táj:


reggel

madársereg dalol

az ablakunkat kopogtató
fenyőn, 

 

éjjel

szélben csacsogó

levelek közt 
araszol a Hold. 
  
Végre megtaláltam
a hozzám illő dallamot.

 

Péter Erika

Aszály

 

Panel izzik,

vak az ég,

szobám száraz tófenék

 

s kint, elárvult

pad alatt

egy szál fonnyadt

fű virraszt

 

árnyék sincs

csak száraz ág

s életfogytig

szomjúság.

 

Péter Erika

Nagyapám és a fák 

 

A fák

nem ismernek félelmet

– átkarolnék minden ágat –

ölelném, mint nagyapámat,

mintha gyermek volnék

s kezem virágszirom-tenyér  

 

hozzábújnék,

mint riadt bogár

a levelekhez,

de elment, nem tudni hova,

végtelenbe vezet

óriás-lábnyoma,

tisztelegnek a fák

árnyéka előtt,

ő rendbe rakja majd

a szétzilált időt.

 

Péter Erika

Emlékezés előtt

Visszagondolok rád,
miután meghalok,
már most belém vésem
arcod, mozdulatod:
a nyakadon fészkelő
anyajegyeket,

őrzöm esténként levetett
gyűrűd bőrödbe
nyomódott emlékhelyét,
karórád, mely forró zsírba
dobott borsó rémületével
számlálja szívverésedet
és megírom eltaposott
szavainkat.

 

Péter Erika

Szerelemőrzők

Egy távoli parton,
kövek árválkodnak.
Egyikük talán őrzi
testem melegét.

Sidariban épp most
ébredhet a tenger,
sós ízét még egyszer
érezni akarom;
mint szeretkezés után
rám ragadt illatot
ugyanúgy kutatom
magamon.

 Péter Erika

Párából vett porból

Talán mégis szeretsz, Isten!
Mindennapi kenyeremet
megadtad ma is,
elnézted éhes vétkeimet,
hidegben meleggel
bélelted ki lelkem,
így felmehettem
üveghegyre.


És lásd bárhol jártam
megtaláltam mindig a helyem,
így, gyökértelen,

mint fák kérgén virágzó,
egyetlenszer nyíló
buja bromélia,
 és most lila virágaim
ontom, boldogan.

 

Péter Erika

Mellemben nincs hely zokogásnak

Elvesztek
a vágy szavai.
Ábrándok kiapadt
kútjában keresem
ifjú önmagamat,
ám lenn nem virágzik
csupán a csend.
Gyötrelmem madárként
emelkedne a fénybe,

de csontszáraz sötétség
redői között ébredek.

*
Az elmúlt évek
sebes folyóként
rohannak a zuhogó felé,
hatalmas tajtékokat vetnek:
lelkemet átjárja a vég közelsége.

Valakivel feladatnék
egy expressz-csomagot,
ám a mennybe nem járnak
csak személyvonatok,
a rohanó intercytik
pokolba tartanak,

de mellemben nincs helye
a zokogásnak

*
Most olyan vagyok, akár az ég:
ragyogok, majd elkomorulok,
aztán viharossá válok,

s ha megérem,

holnap azúrkék leszek.

 

 A Kopogtató versemet Csórics Balázs adja elő.

 Katt. a linkre!

www.youtube.com/watch?fbclid=IwAR3x2rbK5WVv1eGzVMZXVC0OHFr7F1grR1d59R_gTViQQr8hwhUMgzP3Ve0&v=Csa161lJLf8&feature=youtu.be

 

Péter Erika

Ha nem lennél

 

Ki mondaná ki

az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?

*

Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel

és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka

ha nem lennél,
belefulladnék magamba.

 

 Itt hallható:

https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ

  (Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )