NYÁRI LÉLEKZETEK
Péter Erika
Nem lehet a napfényt karanténba zárni
Félelem fátyla vetül a világra
s bizonytalanságot teremt.
Nincs oly vastag kelme,
amely eltakarná
a drámai jelent.
Takaréklángon élek,
szokom a bezártság
gyötrő napjait s imádkozom,
hátha van egy isten, aki egybeszövi
zilált pszichénk foszló szálait,
mert tudom, hogy a napfényt
nem lehet karanténba zárni,
ablakomból érzem
aranypolip-karja melegét,
és a kitárt erkélyajtón
tavaszillattal telítve
utat tör a simogató szél.
Péter Erika
Reménysugár
A fény a fák között vidult,
majd a platánágra hullt
s a lecsorgó nap-patak
odacsalt egy madarat.
Zöldike vagy cinke volt?
Nem látszott csak szürke folt,
s szemközt a fal tetején
felcsillámlott a remény.
Péter Erika
Kísértés
A mozdonyszív lassít,
majd sebesen dobog,
a fülkékben poggyásszá vált
utasok bóbiskolnak
az ablakon bevillanó fényben,
csak én virrasztok ébren:
nézem a vészféket,
de nem érem el,
meghúznám,
hogy megállítsam,
mint az életem,
zökkenne a vonat,
s én rohannék messze,
eltűnnék
a pipacsoktól
fénylő végtelenbe
Péter Erika
Suhanás
Mint régi nyarak
fái közt a szél,
úgy suhan az élet
a táj rajzasztalán
zöldek, sárgák, kékek
vakui villannak
és mi visszahívjuk
a pillanatok
édes virágillatát
Péter Erika
A nyár kemencéje
Hőségtől forrnak
a perzselő falak
és a fák SOS-t kiáltanak.
A nap bőrünkbe préseli magát.
A cellofán-mennybolt
hamuszürke lett.
Ereinkben feszült
várakozás lüktet.
Hirtelen felzendül
az ég zenekara;
villámvonói
capriccio-t játszanak
majd ökölként sújtanak
a föld mellkasára.
Péter Erika
Sziklák alatt
Tenger, úgy szeretlek…
Kavicsokba vésném,
tűzhomokba lépném
minden csepp oldatod,
úgy hallgatnám széldobod
amint szikláidon
őrjöng, zenél, zokog.
Valamennyi tajték
gyöngykönnyeket hullna,
csacsogó kavicsom
lábadhoz gurulna,
kövek réseiből
fényed előlépne
s csigakripta-sziklám
lélegezne végre.
De most kő s part párbajozik,
szikla alatt árny napozik,
a víz süket fület csönget,
s a szél harangtornyot dönget.
A napnak is vége szakad,
testem helyén nyom sem marad,
vermem vihar ostorozza,
talpam helyét széjjelmossa.
Péter Erika
Prognózis
szárnyalni készülök
csomagolom az időt;
sárgult pólyát,
molyrágta ruhákat,
karácsonyt és anyák napját,
s üszökké hűlt vágyat,
poggyászomba rejtem
az öröklött csendet,
belém fojtom
félbehagyott verseimnek
megíratlan szavait
s kiirtom magamból
a harag méreggyökerét;
így megyek eléd
vétlen,
útra készen.
*
este, mint halász a tengert,
ujjaimmal megérintem az eget,
s félig kulcsolt öklöm
látcsövén
kutatok fényeket
hallgatózom:
a vízzúgás felnyög,
időgépként
ismétlődik hangja,
majd lélegzete lassul,
már azt hiszed,
csönddé válik
de rádöbbensz,
hogy minden
hullám mögött
tolakszik
egy nyughatatlan másik
*
Karomban katéter,
vénáim lila kígyóként
tekeregnek,
alászállok életemnek
rejtett zugaiba
érthetetlen,
tompa hang beszél
a világ szertefoszlik,
azután visszatér
*
tenyeremben széttört
csillagokat tartok
ki idő előtt lezuhantál,
te is itt vagy,
s én puzzle-ként
illesztgetném össze
arcodat
*
ezelőtt
szárny nélkül röpködtem
ma összezárom magamat
magammal, hogy
ezután mindig
önmagam legyek
Péter Erika
A tenger könnyű csókja
Egymásba fonódtunk,
mint hullámzó árnyak,
testem körbefogtad,
öleltél s azt kérted
orvososat játsszak;
úgy tanultuk egymást,
mint gyermekek
az anatómiát,
megtaláltál rajtam
minden kis hibát,
feltártad testemnek
kalandvágyó kincseit,
orrod karcsú obeliszkként
közelgett felém,
villám villódzott
vad ágyékomon,
hangod triolázott,
ajkad parázs harapást
tetovált bizsergő bőrömbe,
majd a sötét mögül
kikandikált a fény,
homokszemként fröccsent
hunyorgó szemembe
és már sajgott a csók,
a szél viharba sodort,
messzi-sivatagba,
piramisok tetejére,
hogy együtt nyüszítsük:
itt a világ vége!
Péter Erika
másodvirágzás
esőért sóhajt a délután
akácok haldokolnak
– másodvirágzásuk
öncsalás csupán –
így lobbanunk el
mi is mind a ketten;
nem érlel, csak
aszállyal sújt a nyár,
árnyékká olvad
a fény is lassan bennem,
de szárnyalok talán még
didergő katicabogár
Péter Erika
Ha nem lennél
Ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?
*
Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka
ha nem lennél,
belefulladnék magamba.
Itt hallható:
https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ
(Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )