LÉLEKZETEK

 

Péter Erika

A nyár ölén

 

Jöjj közel, hogy elmeséljem

az Éden messze van,
de egyszer egy percre
nem volt távol tőlünk…
Gondolj a búzaszálra, 
mi csiklandozta bőrünk,
gondolj a mezőre, 
ahol ránk dőlt a szél,
s mi kalásszá nőttünk,
ahogy hengergőztünk
a nyár ölén.

 

 

Péter Erika

Ha nem lennél

 

Ki mondaná ki

az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?

*

Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka

ha nem lennél,
belefulladnék magamba.

 

 Péter Erika

 Fájdalomfészek

 

Testem öreg,
nehéz a vállam,
a Föld halad
köríve áramában,
állok a sokmilliárd
éve született hegyen
s fojtogat
a jövőtől való félelem:

aggódom, hogy holnap
kiéghet a Nap,
kihűl bolygónk,
vagy tán túlmelegszik
és a kert torkából
magasba röppenő madárdalt
nem hallja meg senki.

 Péter Erika

Tavasz

Földieper édes íze
olvadt szét a számban
s váratlanul kinyílt

bennem a tavasz

a pisztrángoktól
hemzsegő patakba
­felhők mártogatták
fodraikat
és a horizontot

királyi pompával
pásztázta a Nap

lelkem szelíd
érzékiség járta át; 
sóvárgás,
mely azóta kínoz.

 

Péter Erika

A tavasz feltámadása

 

Ma összeborulnak
                   a szerelmes nyárfák                     
és szende fűzfaágak
próbálnak új pártát,
nászra készülődnek
a megkócolt bokrok,
szél küld szoknyájukra
csipkefodrot,

az örökzöld fenyő
bölcsőt ringatni kész;
ágait kinyújtja akár egy anyakéz.

 

Péter Erika

Főnixmadár

 

A hatalmas fennsíkon
fellobbant egy fészek

s a szép főnixmadár
benne égett.
A fény tűznyelvétől
tolla lángra gyulladt,
de ahányszor meghal,
létrehoz egy újat.

 

Lelke felszabadult,
 erővel vértezett,
étke a fű, a tűz
s lángból szül életet.
Múltja romjaiból
bíborfénnyel éled,

és amikor felszáll
– feltámad egy lélek.