TÉLI LÉLEKZETEK
A Kopogtató versemet Csórics Balázs adja elő.
Katt. a linkre!
Péter Erika
Szív a fogason
A tető alatti padlásszobában,
szunnyadó hotelben
reggelire vártam.
A kitakarózott pirítós kenyér
rég kihűlt.
Tükörtojásom tenyerén
két harapás között
megdermedt a szó.
Néztem a csapot a mosdó fölött
s egy szívet,
mely szomorúan lógott a fogason
karácsony után, magányosan,
méltatlanságba merülve.
Azóta játszom a gondolattal,
hogy megírom:
egyszer leveszem a fölakasztott
szívet, s futok vele eléd,
a tavasz felé, hol bizsereg két fűszál,
kacagnak a madarak,
s a tető alatti padlásszobában
fekete gyászcsempék
nem nyelik el vágyam
tavaszért könyörgő
háztetők fölött.
Péter Erika
téli szösszenetek
vad szél ébreszt,
föld s eső zokog
az ég zsúpfedelét
ellepték a varjak
s a tollavesztett
gólyafészkek
gleccser-hidegében
magány kuporog.
*
a tél
mint utazó árus,
magával hurcolja
összes abroszát
s fehér brokáttakarókat
tereget a földre
*
a szél
sáljával fojtogat
s mint erejét fitogtató farkas
jégcsap-fogaival
belemar a tájba
Péter Erika
Gyertyafénynél
Amikor
az emlékezet
pincéjéből érkezem,
könny nélkül zokogok.
Sírásom
rosszul hangolt zongora,
mely széttépi az éjszakát
s felriaszt téged is.
Nyugtalan gyertyaláng
játszik arcodon.
Átkarolsz.
Elringat bennünket
a jázminolaj-illat.
Péter Erika
Péter Erika
Útra készen
Csomagolom az időt:
sárgult pólyát,
molyrágta ruhákat,
karácsonyt és anyák napját
s üszökké hűlt vágyat,
poggyászomba rejtem
a súlytalan csendet,
belém fojtom
félbehagyott verseimnek
megíratlan szavait,
kiirtom magamból
a harag mérges gyökerét;
úgy megyek eléd
vétlen, útra készen.
Péter Erika
Elhalkul az alkonyat
Elektromos teliholdak
csüngnek csüggedt csúcsokon,
fáradt fények kóborolnak
vézna villanyhúrokon.
Autólámpák ingó csíkja
vakítja a tömeget,
négy kerék szurokba írja
a nyomtatott szöveget.
Tompa, köddel teli szférák
alatt a nap elköszön,
árnyban sétáló hetérák
szemén rozsdáll a közöny.
Szél lendíti föl a légbe
a kék hullámhangokat,
közeleg az esti béke.
– Elhalkul az alkonyat.
Péter Erika
Madárijesztő magány
Hógyöngy száll
a télkoronás fákról,
az elhagyott kertet
belepte a dér,
seregélyek, varjak
menekülnek tőlem,
rémisztő magányom
kísértetfehér,
lemetszett ágként fáj,
sínylődik a lelkem,
harsány színeimet
kiszívta a Nap,
játékszere lettem
fagynak, szélviharnak
s nem lóg rajtam csupán
pár fakó szalag.
Hol vannak a lopva
csipegetett csókok?
Az utolsó veréb is
régen elhagyott,
testem olykor
varjúhangra rebben;
a téli táj profán
rongyszobra vagyok.
Péter Erika
Haldokló gyertyák
Szunnyad a csönd,
de lépteimtől felriad.
Az éjszakai fények
szentjánosbogarak.
Olvadozó gyertyák.
Gaudi oromdíszei.
Elmosódott, homályos képek.
Nem maradt más
csupán az üresség
és arcomon
a megfagyott mosoly.
Péter Erika
Prognózis
szárnyalni készülök
csomagolom az időt;
sárgult pólyát,
molyrágta ruhákat,
karácsonyt és anyák napját,
s üszökké hűlt vágyat,
poggyászomba rejtem
az öröklött csendet,
belém fojtom
félbehagyott verseimnek
megíratlan szavait
s kiirtom magamból
a harag méreggyökerét;
így megyek eléd
vétlen,
útra készen.
*
este, mint halász a tengert,
ujjaimmal megérintem az eget,
s félig kulcsolt öklöm
látcsövén
kutatok fényeket
hallgatózom:
a vízzúgás felnyög,
időgépként
ismétlődik hangja,
majd lélegzete lassul,
már azt hiszed,
csönddé válik
de rádöbbensz,
hogy minden
hullám mögött
tolakszik
egy nyughatatlan másik
*
Karomban katéter,
vénáim lila kígyóként
tekeregnek,
alászállok életemnek
rejtett zugaiba
érthetetlen,
tompa hang beszél
a világ szertefoszlik,
azután visszatér
*
tenyeremben széttört
csillagokat tartok
ki idő előtt lezuhantál,
te is itt vagy,
s én puzzle-ként
illesztgetném össze
arcodat
*
ezelőtt
szárny nélkül röpködtem
ma összezárom magamat
magammal, hogy
ezután mindig
önmagam legyek
Péter Erika
A múlt foglalatában
Mint mikor kar bújik
rég hordott kabátba,
s a kéz nem találja
meg a zsebeket,
vagy idegen házban
riaszt fel az éjjel,
s villanykapcsolóért
matat tenyered,
úgy kutatod múltad,
súlyos útitáskád,
– egy poggyásznak
többen rángatjuk fülét –
bezárt boltba járunk,
visszhangos a kamránk,
látásunk tompítja
a kriptasötét,
hisz mindenkinek van
egy apró hullaháza,
minden pince rejt
pár csontvázdarabot,
kagylóhéjú múltunk
keretébe zárva
immár saját magam
árvája vagyok.
Péter Erika
Ha nem lennél
Ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a bennem lakó árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze,
és mikor álmodni kell,
az ében éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?
*
Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka
ha nem lennél,
belefulladnék magamba.
Itt hallható:
https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ
(Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )