NYÁRI LÉLEKZETEK
PÉTER ERIKA
HŐSÉG
száz karjával ölel
de fojt is ez a nyár
hőségtől forrnak
a perzselő falak
a fák SOS-t kiáltanak
a nap bőrünkbe
préseli magát
ereinkben feszült
várakozás lüktet
várjuk felzendüljön
az ég zenekara
villámvonói
ökölként sújtsanak
a nyár mellkasára
PÉTER ERIKA
MÉGIS NYÍLIK
Mielőtt elrepednek felhők,
sátrat ponyvázok föléd
s bolygó-távolból vigyázom
képzelt házad küszöbét,
óvnálak: ronggyá ne ázzon
ruhád, sarud, mosolyod,
ne rémítsen villámlás
és ne fázz, mikor jég kopog,
remélj fényt, még akkor is,
ha alkonyt lehel a világ;
bár e ködben láthatatlan,
mégis nyílik a virág.
PÉTER ERIKA
BORZONG A FÖLD
borzong a föld
az ég felüvölt
meglapulnak a kutyák
emlékektől terhes
házak dőlnek össze
ravatalon fekszenek az ablakok
borzong a föld
megrémült gyerekek
kimerülve roskadnak a porba
borzong a föld
sztrokot kapott a világ
és a háború folyik tovább
PÉTER ERIKA
KRYNICAI FOTÓK
Nézem a hegyeket.
Diszkrét szeretőkként
ölelik a várost.
Mellettük minden
apró és magányos,
én is jelentéktelen
figura vagyok,
ki hiába akarná
megörökíteni a pillanatot
amelyet mások
elszalasztanak:
a dombok redőit,
a távoli ormokon
szánkózó mosolyt,
erdők árnyöbleit,
a virágok nyári
színszimfóniáit
s a parkban a férfit
ki szaxofonon játszik.
Hiába akarok bármit
másodperccé redukálni.
PÉTER ERIKA
KARPATHOSI NYÁR
Két marokkal szórták rád
a fényeket az istenek.
Tengered táblakép,
hol a Meltemi-szél szárnyal,
hogy táncával enyhítse
a napsütést és olympos
kis falujának szélmalmait hajtsa,
a sziget ahol a nők viseletben járnak
és sóváran várják azt a férfit
kik őket megkísértik.
Ám ez a szél nem csillapít vágyat.
Esténként asszonyok
húzzák le a spalettákat.
PÉTER ERIKA
ÉBREDÉS
amikor az emlékezet
pincéjéből érkezem
súlyként nehezedik
fölém a sötét
könny nélkül zokogok
sírásom
rosszul hangolt zongora
mely széttépi az éjszakát
téged is felriaszt
gyertyaláng
torzítja el arcod
átkarolsz
elringat bennünket
a levendulaillat
PÉTER ERIKA
VÁGY A SÖTÉT ÉG ALATT
eső kopog az ablakon
hol monoton
staccatoban pattog
hol szinkópát kalapál
zaja agyam ráncaiba váj
özönvíz lesz
súgják
bűneink miatt
felbőszült az isten
készül egy vádirat
ám ezt a vízözönt
nem isten küldte ránk
magunk teremtettünk
disszonanciát
fel kéne fedezni
az új paradicsomot
elhajózni oda
hol felhőtlen az ég
és a kakofóniának
tiszta dallam
adja át helyét
Katt. a linkre!
Ha nem lennél
Ha nem lennél,
ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a nyugtalan árnyakat,
hangom dallammá
hogy állna össze?
És mikor álmodni kell,
az ében- éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?
Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka
ha nem lennél,
belefulladnék
magamba.
Itt hallható:
https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ
(Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )