TÉLI LÉLEKZETEK

PÉTER ERIKA

téli égbolt

anémiás az ég
megfáradt a nappal
felhőket karcolnak
a fenyők zöld karmai
hallgatózom
de csak a szél
kántálását hallom
ám a csillagok fényei
csókként érnek össze 
 

PÉTER ERIKA
a tél grimaszai

vad szél ébreszt
föld s eső zokog
az ég zsúpfedelét
ellepték a varjak
a tollavesztett gólyafészkek
gleccser-hidegében magány kuporog

*

a tél mint utazó árus
magával hurcolja összes abroszát
fehér brokáttakarókat tereget a földre
a szél sáljával fojtogat
s mint erejét fitogtató farkas
jégcsap-fogaival belemar a tájba
tenyerem kelyhében markolom a grimaszoló holdat

*

oda a nyár a nyár
harsány vidámsága
ködbe fúltak a napok
hangtalanul szivárognak el
csak a szél neszez
az eső gyönge verébszárnya
parittyaként csapódik az ablaküvegre
jégbe fagyott falevelek, ékszerek a semmiben

*

szűz hó recseg lépteim alatt
holdfény cirógatja arcom
a csillagok fényei csókként érnek össze
a hó mint jégkrém ropog lábam alatt
fenyők illata melengeti szívem
édes mézű csend simogatja az arcom
fák roskadoznak a hó súlya alatt
a havazás csillogó cukormáz, karácsonyi filmkocka

*

a naplemente vörösre festi a havat
utcát cserél a szél
arcomon érzem a tél leheletét, mint hirtelen grimaszt
ezüstfenyő ropog, vacog a viharban
tölgyszomszédja felüvölt
vergődő varjak jajt károgva röppennek a fekete fergetegbe

PÉTER ERIKA
Félbemaradt mese

A nagy fájdalmak
megmaradnak,
mint testben vándorló
puskagolyók.

Anyám jégméhében reszketek.

Még megpróbálok
rendet rakni életem
összetákolt díszletei között,
de mint a tündér
egy elrontott mesében,
későn érkezem és felborítom
a boldognak szánt véget,
s nem állítom meg
az álmok sárba tiprását,
sem a bűntudatot.

PÉTER ERIKA
Fagyöngy

Gyökér nélkül is él
      ág ölében ringva,
                  bár lombja már kopár,
                        de zöld marad s tiszta.

Nem kér csak kis helyet,
      egy kart, ami tartja,
                   madár rászáll, csipeget,
                létét továbbadja.

Volt már Freya könnye,
      volt már kereszt fája,
           örök megújulás
                mennyei csodája.
 

 

 

PÉTER ERIKA
náthás madár 

náthás 
      madár 
         könnycsepp remeg
                                   csőrén 

fészke 
   görcsös 
        szarkofág 

   felhúzható
                szárnyait 
                          szaggatja a rozsda 

rekedt csipogása 
          ködbe vész 

fészke többé 
        nem menedék 

a náthás madár 
    sorsa 
        zuhanásban 
              véget
                       ér

 

PÉTER ERIKA
alszanak az istenek

ólomfelhők fojtogatják az eget
trónusukon alszanak az istenek
aranypapírba pólyált
fegyvereket rejteget az ág
az üvegholnap díszként lóg a fán
amit vízkeresztig alig tart
egy vékony cérnaszál

PÉTER ERIKA
múlandóság

elérkezett
az ébredések csendje
szobámban hajnali 
kórház-hangulat
már nem érzem ízét 
nyári reggeleknek
a tárgyak begubózva
szótlan alszanak

agyam percről percre
megöl egy emléket
ereimbe alvadt
fájdalom folyik
összemosódnak
a boldog és a boldogtalan órák
– a valóság maradványa
apránként elkopik

 

PÉTER ERIKA
csillagokat virágzik a tél

rám kacsintott a tél
lábujjhegyen sétál
planéták szórják
be hűs lábnyomát
a hétköznapi világ
képeslappá vált
világít a hó
csillan a jégcsap
fényével mesél

a libabőrös levegő
még naivan tiszta
csillagokat virágzik a tél
éteri ragyogást szór a fagyos földre

 

 

 

A Kopogtató versemet Csórics Balázs adja elő.

 Katt. a linkre!

www.youtube.com/watch?fbclid=IwAR3x2rbK5WVv1eGzVMZXVC0OHFr7F1grR1d5

 Itt hallható:

https://www.youtube.com/watch?v=19M6WBUMOCQ

  (Verseimet elmondja: Kováts Péter, azaz Skorpió )

PÉTER ERIKA
Ha nem lennél

Ha nem lennél,
ki mondaná ki
az elakadt szavakat,
ki űzné el tőlem
a nyugtalan árnyakat, 
hangom dallammá
hogy állna össze?
És mikor álmodni kell,
az ében- éjszakában
ki lesz, aki betakar,
s ki igazítja meg
a gyűrött lepedőt?

Ha nem lennél,
összekuporodnék,
akár egy bogár,
mert rövid a reggel
és hosszú a paplanba
burkolt éjszaka

ha nem lennél,
belefulladnék
magamba.