ŐSZI LÉLEKZETEK

PÉTER ERIKA

nyármarasztalás

a nap 

még izzó billog bőrünkön 

éget de már semmit sem ígér 

a levelek dacolnak a széllel 

kapaszkodnak mint megunt szeretők 

mint mi mikor szeplős gyerekekként

túl sokáig  maradtunk odakint

és nem akartunk hazamenni még 

a levegő

még édes fáradt –

bók amit túl sokszor ismételtek el 

padunkra csend telepszik 

figyel akár egy vén kutya 

ki gazdáját füleli hűségesen 

a nyár 

leveti smaragdzöld ruháját 

mint táncos ki már nem vágyik hódítani 

de mi 

gyerekekként 

mint kik túl sokáig maradtunk odakint 

nem akarunk most sem hazamenni még

PÉTER ERIKA

temperába mártva

még gyanútlanul

mosolyog a fény

elűzi a hajnal hidegét

de a nap ha süt is 

csupán sóhajával fest

ragyogást a tájra

ritkuló ecsetjét

temperába mártja

de melege álarc

arcunkra dob 

egy cseppnyi nyarat

néha-néha felvillan a nap

s reményt hint a tájra

PÉTER ERIKA

Szeptemberi parázs

A nap már nem tűz — csupán parázslik. 

Antik lámpa, 

amit nem kapcsolunk le, 

hogy a sötét ne lépjen közelebb.

Szeretetünk — repedt lámpaüveg. 

Nem robbant szét, 

csak másként világít. 

Árnyékot vet, 

és mi ebben az árnyékban tanulunk élni.

Távoli csillagok vagyunk

nem zuhanunk, 

csak néha elhalványulunk. 

Hunyorgunk az égen, 

mint emlékek, amiket nem tudunk elengedni.

De élünk. 

A bennünk élő fény-meleg

nem kér engedélyt 

— ég, 

mint a friss tetoválás helye.

PÉTER ERIKA

őszelő

a fény 

már nem szalad 

csak megáll a fák közt 

mint aki elfeledte 

merre indult  el

a levelek 

még zöldek 

de árnyékot hordoznak 

a szél 

csak próbálgatja 

az új  erős hangját 

a nyár 

még visszanéz 

de már nem szól 

mint vendég 

ki nem búcsúzik 

csak kilép az ajtón 

és mi 

mint kabátban rejtett kéz 

még nem tudjuk 

meleg volt-e 

vagy már hűlni kezdett

PÉTER ERIKA

csillagok a kút mélyén

fényesőt hint az éj fehér csillag-serege

a föld és ég között tévelygő csillagok

ezüsttűvé foszlanak

egy kút mélyén

rezzen a víz csillag

csillagra hull

fény fénybe simul

és a kút mélye elnyeli a hajnalt

PÉTER ERIKA

 Elérhetetlenek

Gyerekkorom tárgyai óriásnak tűnnek: 

az asztal erőd, a székek katonák, 

a kötélen lebegő ruhák űrhajók a szélben. 

Hajó a dinnyehéj, a kanál tengerbe merülő evező, 

a kilincs elérhetetlen csúcs, a fotel ölelése menedék

– anyai kar a sötétben. 

Most másképp látok: 

az asztal és szék bútor, a kilincs tárgy, 

ami kijuttat valahová. 

Rohannak az események, mint egymás mellett száguldó kamionok. 

Felnőtt szemmel nézek. 

Kicsik vagyunk a gigantikus világban – elérhetetlenek. 

Az óriások elaludtak. 

Fiamnak csupán távoli emléke maradt, 

sziluett a ködös mólón, egy röpke utazás szerteoszló füstje. 

De néha, mikor csend van s a szobán árnyék suhan át, 

a fotel újra ölelése hív, a kilincs hegycsúcs lesz megint, 

és a fiam hangja úgy visszhangzik bennem, 

mint a hullám, mikor nekicsapódik a sziklafalnak.